No Happy Ending

Ragaszkodsz valakihez. Úgy érzed, hogyha egy percre is elengednéd a kezét akkor megszűnne a világ, minden kicsi fény kialudna. Ő a te kis világod közepe, ő a te bolygód. Ha hallod a hangját önkéntelenül is mosolyra húzódik a szád. Ha találkoztok és megölel, egy pillanatra megszűnik a világ, csak a nyugalom és a boldogság marad. Amikor az Ő szuszogására alszol el egy boldogság burok száll fölétek és vigyáz rátok. Ő a mindened. A te kis napi boldogság bonbon-od. Valaki, aki beragyogja a napjaid. Akiért még hétfőnként is érdemes felkelni. Valaki, aki ha elmegy melletted puszit ad a homlokodra, minden indok nélkül... De lássuk be, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Végtére is nem egy romantikus filmben vagyunk... Az idő múlásával elmaradoznak a puszik, az ölelések és a szoros kötelék ami köztetek van kezd megkopni... de mégis, hogy lehet ez?

 Ismerős a helyzet? Mert nekem nagyon is...Már jó ideje tengetem egyedülállóként a napjaim, de ahhoz úgy tűnik még nem telt el elég idő, hogy el engedjem azt a személyt aki elengedte a kezem... Néha felmerül bennem a kérdés, hogy hogy is engedhetnék el valakit akivel minden tökéletes volt. Hogy engedjem el valaki kezét, aki a legjobb barátom is egyben?! Aztán a szemem megpihen a volt szócskán. Igen, bármennyire is fáj ezt kimondani, már nem tökéletes, már nem vagy boldog. Emlékekbe és múló érzésekbe kapaszkodsz, amiket minél erősebben szorítasz annál inkább szöknének előled...

Telik-múlik az idő és belenyugszol, hogy a dolgok megváltoztak, de még mindig jobb így, kevésbé boldognak lenni, mint teljesen boldogtalannak. Rájössz, hogy túl nagyok voltak az elvárásaid, túl sokat akartál. A rózsaszín vattacukorfelhőkről éppen zuhanórepülésben tartasz a valóság talaja felé. Megérkezel. Körülnézel és minden ismeretlen. Olyan régen jártál már itt. Egyedül érzed magad.  Az összes emlék, érzés és pillanat valódisága megkérdőjeleződik.

Hosszú óráknak tűnő perceken át csak ülsz és vársz, várod, hogy felébredj ebből a rémálomból. És amikor rájössz, hogy ez a valóság, megijedsz. Megtorpansz egy pillanatra. És felvetül benned a kérdés: és most hogyan tovább? Most, hogy nincs többé. Nem része többé az életednek. Amiben nem is az a legrosszabb, hogy most nincs, hanem, hogy már nem is lesz. Mert van amikor nincs második esély. Van amit nem lehet visszacsinálni. Vannak dolgok az életben amik csak egyszer adatnak meg.

Kénytelen vagy elfogadni a helyzetet, hogy az eddig gyermekként dédelgetett álmaid szétfoszlanak. Elfogadod, hogy már nem ugyanazon az úton haladtok. Már nem ugyanaz a cél. Valahol, valamikor elváltak az útjaitok, de Te észre sem vetted, vagy leginkább nem akartad. Beléd hasít a tudat, hogy vége, épp most lett vége valaminek ami eddig az életed része volt. De idővel jobb lesz - mondják ezt az okosok. És majd egy szép nap úgy kelsz fel, hogy már nem is Őt szereted, hanem az emlékeket: azt aki Ő volt, és aki Te lehettél mellette. És akkor már csak Rajtad áll a sor, hogy mikor veszel egy nagy levegőt és csukod be azt a bizonyos ajtót, végleg.

Kia